A minap Levente koszos pelenkáit vittem ki egy zsákba. Szuzi, a kis beagle lány kíváncsian rohan oda hozzám, egy hatalmasat szippant bele, majd “nem is tudom miért” odébb áll….Erről is gondolom volt egy véleménye!

Pár napja hivatalosan is bemutattuk Levikét a kutyusoknak. Ő mondjuk ebből nem sokat fogott fel-aludt, mint a bunda.
(Azt mellékesen megjegyzem, hogy sétából jöttünk haza, és már épp ideje volt a peluscserének!)
Szuzikám túlbuzgón -mint mindig- körbeszaglászta, majd egy hatalmasat szippantott popsitájékon. Ekkor jöhetett a felismerés…”azonos a nagy cumóval”…Prüszkölt egy hatalmasat és már ment is dolgára.

Később, mikor babakocsiba vittük ki a kicsit, Szuzit valami oknál fogva nem hozta annyira lázba, hogy közelebbi kapcsolatot létesítsen Levikével!

Szuzikámról is írok pár sort-igaz, olyan komolyabb közös élményünk mostanában nem igen van.
Szuzi kezdettől kicsit nehezebben viseli a kicsi jelenlétét, olyan értelemben, hogy kissé féltékeny. Folyton magára akarja vonni a figyelmem, hízeleg, és olyan szemekkel néz rám, mint még soha.
Igyekszem éreztetni vele, hogy imádom, csak remélni tudom, hogy annak ellenére, hogy most nem vagyok vele napi több órát, még ezt érzi…És remélem nem lesz dacos, és úm. meg tudja majd bocsátani ezt az “elhanyagolós” időszakot.

Szuzit egyébként nem kell félteni:
feltalálja magát, igazi kis kópé…úgy van vele, ha nem játszunk vele, majd játszik a szomszéd kutyákkal. Kiásta a kerítést és minden nap átmegy a szomszédba, onnantól számára “The life is a game”!!!
Akárhányszor betömtük a hézagot, a kis Szuzi mindig újabb és újabb résznél próbálkozik. Lassan már egy egész sor lövészárkot fog kialakítani.
A múltkor kiszöktek Bellámmal. Apa és anya nekiálltak keresni őket, már a fél várost bejárták, de sehol nem találták őket. El lehet képzelni milyen idegesek és feszültek voltak. Állítom jó pár évet dobott rajtuk az a néhány óra míg odavoltak.
Ezidő alatt itthon voltam, és nem tudom miért, de gondoltam kinézek, remélve, hogy majd az ajtóban ugrálnak, követelve a vacsorát.
Nem így lett!
Ami történt, az számomra sokkal viccesebb:
kinyitottam az ajtót,…kutya sehol!
Füttyentettem 2-3-at, és “nini, itt egy Szuzi”!
Boldogan, önfeledten csóválta a farkát, ugrándozott (persze nem csak úgy a semmibe, hanem miért is ne…rám), és mint aki jól végezte dolgát, és mintha mi sem történt volna hívott játékra.
Na ekkor már minden világos volt!
Füttyentettem még 2-3-at, míg meg nem hallottam Bellám kétségbeesett hangját a túlpartról (a szomszédból).
A drágám sajnos nem olyan fitt és karcsú, mint Szuzi, így ő az előbb említett kiásott résen fennakadt. Pontosabban a kerítés és a föld közötti hézag átmérője x centivel kisebb volt, mint Bella és a föld közötti rész. Bellusom ráadásul nagyobbacska bundával is rendelkezik, mint Szuzus, így nem esett nehezére felakadni a drótkerítésen.
De akkor hogy ment át??? Én csak arra gondolok, hogy a játék utáni vágy erőt adott neki, hogy behúzza telt idomait és lélegzetvisszafojtva átkúszott a szomszéd srácokhoz (kutyák srácok). Mert teszem hozzá, a szomszédba kanok vannak, egyik jóképűbb, mint a másik, és a mi két kis csalfa csajunknak (nevén nevezett Bellának és Szuzinak) jobb dolga sem akadt, mint odaát hancúr-mancit játszani. (Még szerencse, hogy nincs már mit a “tejbe aprítani”… így ezzel is kevesebbet fájhatott a fejünk)
Apáék nem sokkal a nagy felfedezésem után (miszerint a kutyák nem elszöktek, csak átszöktek) hazaértek. Mindenki ideges, a kutyák nincsenek sehol. Mondtam nekik, hogy nem kell aggódni meg vannak a kutyák, csak Bellust át kell csempészni, de minimum kiásni, mert a marja még csak-csak, de a popsija annál kevésbé fér át a kerítés alatt.
Nem tudom apa hogy csinálta, de kis idő múlva Bella már hazai pályán riszálta a valagát, és Szuzival együtt, megint mintha mi sem történt volna, tették tovább mindennapi dolgukat, egyszóval mentek lustálkodni. (igaz, nem tértem ki rá külön, de nem kell megijedni, nem kaptak semmilyen büntit…még a vacsorájukat sem ettük meg előlük)
Lényegében nem volt jogtalan az aggódás, hiszen ennyi erővel akár el is szökhettek volna (amit Bella régebben nem is egyszer megtett-gondolta már ha van négy lába használja is…), vagy akár be is foghatták volna őket (ami régen egy németjuhászunkkal meg is esett-szerencsére aztán hazaszökött).
De Bellán is tapasztaltam, meg általában a kutyákra igaz, ha jó helyük van és szeretik őket, akkor mindig hazatérnek. Legalábbis igyekeznek…Olyan is volt már, hogy egy kutyánk anno eltévedt, rossz “szag” után ment, de ez már másik téma.
Szóval a lényeg, hogy meglettek…és azóta is megvannak…Igaz az udvar körül a kerítésnél szép sormintaként sorakoznak a téglák, cserepek, stb. de lényeg, hogy megvannak!
Ezt a beszámolómat röviden úgy fejezhetném ki, hogy:
Eltüntek, de aztán meglettek!

A kis Leventét apránként már kezdem megismertetni velük, bár arra azért nagyon ügyelek, hogy fizikai kapcsolatba ne kerüljenek egymással. Kerítésen kívülről már a kis kezét meg is szagoltattam velük. Egyik jobban be volt zsongva, mint a másik!
Bella is és Szuzi is egymást taposva dugdosták ki a fejüket a kicsihez legközelebb eső kerítésrácson (na hogy ezt hogy kell magyarul írni azt nem tudom…) és látszott rajtuk az izgalom és a kíváncsiság!
A minap azt a bizonyos “büdi cumót” is megszagolták, amit épp a kukába vittem ki zsákba csomagolva. Gondolom mit gondolhattak akkor a kicsiről: “amilyen kicsi olyan büdös”…
Szerintem mindent egybevetve jól kijönnek majd egymással. Bár féltem kicsit Levit, mert Szuzi ugrálós nagyon, Bella meg pankrátor, lökdösődik…Emiatt tartok egy kicsit, de hátha majd gyengédebbek lesznek, ha eljön az ideje.
Pár napja csak kiálltam a kicsivel levegőzni, Szuzi már egyből a “nyakamba” volt, és a kicsi lába után kapdosott. Azt tudom, hogy bántani semmi képpen nem akarta, de ezt Levi még nem tudhatja…Nemsokra rá el is kezdett sírni, bár nem merem 100%-ig állítani, hogy ez Szuzi miatt lett volna. Na, de mindegy…A lényeg, hogy jó utón haladunk az ismerkedéssel. És jobb később, mint soha!
Az is pozitív, hogy mostanába már nagyobb rutinom van a kicsivel is, és az sem mellékes, hogy szüleim sokat segítenek etéren is, szóval még pár hét és szerintem Szuzi is és Bella is visszanyerik presztizshelyzetüket. És akkor már tényleg mindenki boldog lesz és elégedett!

Szerintem itt be is fejezem!
Joggal lehet kérdezni, hogy “Mi lett volna, ha még tudom mit és miről írjak?!”. Na igen! Bár nem tudom mennyi lényeg van ebben a monológban.
Ekkor jön az egyik mottóm:
“Imádok a semmiről beszélgetni. Ez az egyetlen téma, amit kicsit ismerek.” (Woody Alan)

Levi első napja itthon (5 naposan)

Levente Gábor

Ő az én kis babócám…Ha kicsit nagyobb lesz, talán közös képe is lesz a kuytákkal

Az utóbbi napokban, hetekben egyrészt kutya meleg volt, ebeink hol itt, hol ott próbálták átvészelni.  A gazdik szintúgy.

Semmi gond a kutyusokkal. Egy-egy enyhébb napon, amikor az átlag hőmérséklet nem érte el a 30 fokot, este játszottunk a kutyusokkal. Az udvaron készítettem egy akadálypályát.  Két tégla 2m távolságra egymástól, rá egy palló.  Aztán ettől egy méterre egy deszka, 15-20 cm magas. A feladat az, hogy Szuzi felmegy a pallóra, a végén leugrik, aztán atugorja a deszkát. És vissza.

Jutalomfalat a kézben, és kezdődött a gyakorlás. Hamar rájött Szuzikám, hogy mit akarok (miért kap jutalmat). A végén, már lassítani kellett a kutyust, mert rohant végig a “pályán” A pallo felénél beiktattunk egy ültetést, aztán fektetést. Valamennyire lassította. Szépen dolgozik, és élvezi is. Bella is szorgalmasan tanult Szuzitól elleste az akadálymászás fortélyait. Ez abból állt, hogy lefeküdt az akadálytól 2 méterre és nagyon figyelt. A végén, persze elvárta a jutalomfalatot. Amit meg is kapott, hisz nagyon figyelt, elméletben már jobban tudta a gyakorlatokat, mint Szuzi.

Az az igazság, hogy kicsit elment a kedvem a blogolástól. Megpróbáltam az oldalt egy kicsit előrébb hozni a Google keresőben.
Linkcsere ügyben írtam egy-két levelet. Az egyik válasz: nem foglalkozunk weboldalak reklámozásával. Ebben csak az a hiba, hogy:

1. Ő kiteszi a linket az oldalára, mi is kitesszük a linket az oldalunkra. A reklámozás kölcsönös. Ő is nagyobb eséllyel előrébb került volna a keresőben, aki a beagle után érdeklődik, hamarabb megtalálja az oldalát.
2. Nem az oldalt akarom reklámozni. Talán vannak olyanok (remélem nem kevesen), akik örökbe fogadnának egy kutyát, de bizonytalanok. Nem mernek belevágni, nem tudják mivel jár, mire számítsanak. Inkább járják az egyszerűbb utat, vesznek egy pedigrés kutyát.

Kedves kutyás társam ezt nem fogta fel. Ő nem reklámoz.

A másik válasz (ez egy lap.hu oldal oldalgazdájától jött) kennelekkel nem foglalkozik.

Milyen kennel? Tudja egyáltalán mi az? Kutyás ez? Persze a levélben csak úgy ontotta a fizetős linkcserés oldalainak az elérhetőségét. Mellékesen az oldala tele van kennel linkekkel. Ami nem baj, nem akarok – egy ivartalanított kutyával nem is tudnék – konkurenciája lenni egyik tenyésztőnek sem.

Asszem túl vagyok a korlátolt emberek által hozott akadályokon. A problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket. Egy-két szemellenzős, tudatlan nem fog eltéríteni.

Igenis folytatom!

Már akkor megérte, ha csak egy kutyát is örökbe fogadnak, vagy egyáltalán elgondolkoznak azon: mi lenne, ha …

Elnézést, de ez kikívánkozott.

Jutalomfalattal felfegyverkezve érkeztünk. A behívástól féltem egy kicsit, de nem volt vele gond. Első, második szóra jött is. Egy esetben nem nagyon akaródzott szót fogadni.

Valami nagyon felkeltette a kis beagle érdeklődését.

Elindult, de az esze máshol jár. A kis beagle orra meg még messzebb kalandozik.

Vissza-vissza nézeget a beagle, de közeledik.

Innen nincs visszaút. Csak a hasa mozgatja beagle-m lábait.

Végül megérkezett, elfogyasztotta a dupla jutalomfalatot és játszottunk egy nagyot. A nevelés legyőzte az ösztönöket. Kis lépés az emberiségnek, de nagy lépés nekünk.

PR: wait… I: wait… L: wait… LD: wait… I: wait… wait… Rank: wait… Traffic: wait… Price: wait… C: wait…

Az újonnan beszerelt lopásgátló

Szabadon követés. Sem póráz, sem nyakörv nem volt a kutyán.

Szabadon követés

Néha vannak még “kilengések”, de most tanulja a póráz nélküli sétát.

Apportbolond Szuzikánk felvette azt a rossz szokást, hogy mindent a szájába vesz és odahozza hozzánk, hogy dobáljuk neki egy kicsit, mert ez jó játék.  Igen ám, de válogatás nélkül begyűjt mindent. A szárítóról az elérhető ruhákat, csavarhúzót, a fűnyíróhoz való damilt, sniccert (még jó, hogy a penge nem volt kiengedve), tehát mindent, ami mozdítható. Szuzinak meglátni és ellopni egy pillanat műve. Nem zavarja, hogy ott vagyunk és éppen dolgozunk valamit, amint lerakjuk ő felkapja, szalad vele egy kört, aztán jön, hogy játszunk egy kicsit. Ha olyankor lop, amikor nem vagyunk jelen, elviszi kedvenc pihenőjére, vagy a helyére. Elég szép gyűjteményt fel szokott halmozni. Az utóbbi napokban, ha valamit nem találok, Szuzinál kell keresnem.

Csak fiatal korára való tekintettel nem vettük még őrizetbe.  (Még óvodás korú)

Sajnos nehéz tetten érni. Ezért terápiás kezelést alkalmazunk. Most éppen úgy, hogy ha a lopott tárgyakat hurcibálja, rászólunk, leszidjuk, elvesszük tőle.  – Amit szívesen ide is ad. -  Ezután egyik kedvenc apportját eldobjuk és azzal játszunk egy kicsit.  Talán rájön: hiába lop el dolgokat, azzal nem fogunk játszani, csak leszidjuk, viszont ami az övé (eredetileg) az jó és azzal lehet játszani. (Pozitív megerősítés)

Nem tudom, beválik-e ez a módszer, ha valakinek van jobb ötlete, kérem írja le!  S.O.S.

Csak ne tudna ilyen bűnbánó képet vágni.

Szuzi a Tisza-parton 2009, június 14-én

Szuzi a Beagle, Bella a Spaniel

(Elég hosszú…)

Szuzi sapkában

Jól áll Szuzinak a sapka

Szuzi sapkában

Szuzikával lehet bohóckodni…Sőt, általában ő a főkolompos minden alkalommal. Ez esetben én incselkedtem vele, de élvezte. Folyton, ha leesett a sapka a kobakjáról a szájába vette, elszaladt és ugrándozott. Amikor már nem mentem utána, ő rángatta vissza, és kezdtük elölről. (Ez csak egy kis fél órás játék volt a minap, de emlékezetes! )

Kis “Pöcök”! Itt sapi igazítás történt, de utána megint sikeresen megszerezte magának. Kis tökmag!

Tegnap vacsi közben olyan volt, mint egy cirkuszi kutya. Épp készítettem a kajcsit nekik, addig be is engedtem őket. Bellusom, mint mindig most is leült a popsijára és türelmesen kivárta mi finom lesz a menü ma. Szuzi persze ezt miért is tette volna?
Felpattant két lábra, a mellsőkkel a magasba hadonászott és totyogott a konyha egész területén szinte. Haláli aranyos volt. Érezte is, hogy nagy szenzáció a produkciója, mert amikor apa már le akarta nyugtatni, nem nagyon hatotta meg. Nagyon be volt zsongva, aztán mikor végre megkapta a hőn áhított vacsorát majd kicsattant a boldogságtól. (Mintha sose kapna enni:P )

Most jól megtaposom ezt a sapkát

Na itt is az övé. Gondolhatta ha már megszerezte miért ne tapossa meg!? A gazdi nagy örömére, mert az persze nem volt elég, hogy belül csupa kutya szőr lett az egész, kívül se maradjon tiszta!

A képek nem a legjobb minőségben készültek, mert csak a telefonom volt kéznél, de ami ennél is jobban nehezítette a “jó kép” elkészítését az az volt, hogy akármikor fényképeztem, vagy Bella vagy Szuzi mindig mocorogni kezdett.
Főleg Bella. Stabilan állt, mint egy szobor, meg sem moccant, de mikor megnyomtam azt a bizonyos gombot, HUSS, Bella már vagy vakarózott, vagy pózt váltott, stb. így lehetetlenség volt róla/róluk normális képet csinálni. Harmad nap már együtt aludtak, Bella sokszor bebújt Szuzihoz, mindig figyelve, hogy ne feküdjön rá (hajlamos rá pedig). Egyszer sem hergelte játékra. Amióta a műtét volt, csak kb. 2 napja játszanak. (ma: 05. 25.) Az én kis Szuzusomnak minden helyzetben édes pofija van. *Szuzikám “nőiesedett” ezalatt a hónap alatt, mióta nálunk van, vagy csak nekem tűnik egyre szebbnek?! A pofija nyúlt egy kicsit, csinosodott, és a szeme is másképp csillog

Bár a lábait még mindig nem tudja kordában tartani mikor szalad És megfigyeltem, mikor ül, a mellső két lábát befelé fordítja, mint egy bulldog. Kis csámpás, de nagyon “jól áll” neki. 
*A kocsikázást szó szerint megszerette. Magától ugrik be- és ki a kocsiba már jó ideje. Mindig a két ülés között nézelődik előre, a szélvédőn át. Az ölembe csak akkor mászik bele utazás közben, ha nagyon melege van és az ablak le van engedve. Mikor Szegedre mentünk 19-én, akkor is Algyőtől Újszegedig fogtam, mert kidugta a kis orrát (a fejét nem!) és egész úton szaglászott. Tesóm az első ülésen is hallotta ahogy szimatol. Mosolyogtunk rajta, mókás volt.
És mondja valaki, hogy nem okoz örömöt egy kutya a családban! A legapróbb dolgokkal is mosolyt csal az ember arcára, amivel máris szebbé tette a napját, a mai nehéz világban is. Egy kutya boldogabbá teszi az életünket, és nem is vár cserébe sokat. Szeretetet! Ilyen egyszerű!

Szuzinak szépen gyógyul a sebe. Nem piszkálja, nem vakarja, ha mégis, miután rászólunk abba hagyja.
Egyre élénkebb, játékosabb, sokkal huncutabb és mondhatni szemtelenebb is. Jól tűri a gyógyulással járó kellemetlenségeket. Ma már labdáztunk is- a Tisza parton talált teniszlabdával-, birkóztunk is, persze még igyekszem csillapítani amikor az energiái már túltengnek benne. Szuzi reggelente nyöszörög, ha nem vagyunk körülötte. Minden alkalommal körbejárja a lakást és mindenkinek köszön, és mindenkitől el is várja, hogy kellőképpen megszeretgessék. Egyszerűen muszáj a középpontban lennie!
Ma Bellával csúnyán “hajba kaptak”. Éppen Szuzival játszottam- feledtetve vele, hogy beadtam neki a gyógyszert és befújtam a hasát (ami még mindig elég kellemetlen számára)-mikor megérkezett a “kis dömpi bébim”, aki “pehely súlyával” lökdösni kezdte a kis beagle-t. Persze ezt Szuzus játéknak fogta fel, hiszen, mindig “pankrációsat” játszanak, de ezúttal tévedett. Bella nem hogy nem akart játszani vele, de tőlem akarta elhessegetni. Szuzi valahol megkaphatta Bellát- amit ő támadásnak vehetett. Ekkor ugrottak egymásnak. Nem igazán kapkodtam utánuk, hisz volt már rá példa, hogy eldurvult a játék, de amint rájuk förmedtem visszább vettek “az arcukból”. De most nem akartak rám hallgatni, most ez annál komolyabb volt. Ezért megragadtam mindkét kutya grabancát és a magasba emeltem őket-ilyenkor örülök, hogy nem bernáthegyiket tartok -és erélyesen rájuk szóltam. Amikor letettem őket- de még nem engedtem el a grabancukat- újra ugatni és morogni kezdtek és már ugrottak volna egymásnak. Rájuk kiabáltam és mikor csitult a helyzet elengedtem őket. (Persze ez se ment könnyen: felváltva hol az egyik, hol a másik akart támadni. Ez eltartott egy ideig, és 3-4 alkalommal a magasba kellett emelnem őket. ) Végül-mondhatni-lenyugodtak.
Azonban aggódtam Szuzi sebe miatt. Az utolsó “emelésnél” sírt egy kicsit. (ha a kutyát a grabancánál emelik meg, annyira nem fáj neki, de ilyen helyzetekben hatásos lehet)
Így, amikor megnyugodtak többé-kevésbé, magamhoz hívtam Szuzit. De ő is és Bella is inkább más irányba ment. Apa segített őket “külön pályára” terelni. Miután megnéztük Szuzi sebét-amivel szerencsére semmi baj nem történt-, jöhetett a kiengesztelő, feszültséglevezető, vagy akár nevezhetjük “felejtős” játék. Simogattuk Szuzit is, és Bellát is simogattuk volna, ha nem durcizott volna. Nem akart a közelembe jönni, bár szerencsére a kis “ducujomat” nem nehéz megenyhíteni. (Nem! Nem étellel vettem le a lábáról! )
Annyi a titka, hogy letérdelek elé és “gügyögök” hozzá. Ez tetszik neki, és tudja, mindezek után jön a szeretgetés.
Miután Bella is “átesett” az engesztelő masszázson-imádja, ha megmasszírozom a hátát-, lepihent, hiszen a megerőltető testmozgás után jót tesz egy kis pihi.
Odamentem Szuzihoz, aki teljesen be volt zsongva, “pattogott, akár a bolha”, “körbe csókolgatott”, harapdálta a kezem, az oldalam, belebújt a pólóm ujjába, stb. Én persze élveztem, hogy “gyagyáskodik” és rátettem egy lapáttal: finoman pöcköltem az orrát, Szuzi meg követte és próbálta elkapni az ujjam. Aztán, amikor már nem ért tovább a “pöckölős kezem”, a másikkal rápöccentettem gyengéden a “popsijára”. Azt a meglepődött arcot látni kellett volna
De neki semmi gondot nem okozott, megfordult és most a másik kezem kergette. Jópofa volt nagyon!
Nagyon édes volt, ahogy körbeugrált és kedveskedett. Sőt, ahogy mostanában egyfolytában teszi.
Aztán Bellát is még egyszer megdögönyöztem, “két vállra” fektettem, vakargattam. Kaptak 1-1 csontot, és most mind a ketten kint vannak az udvaron. Már mintha mi sem történt volna, jól meg vannak egymás mellett és egymással. Ilyen “hatalmi harc” előfordulhat, csak sajnos, mindkét kutyusom bánatára, ma én győztem!
Nem soká vacsi idő van, szóval mára elég is ennyi. Igazából olyan különösebb, érdekesebb dolog nem történt a napokban. A legizgalmasabb feladat az elmúlt időszakban “Szuzit óvni még a széltől is”. De szerencsére jól viseli, és ha élhetek a mondással, ami most talán kicsit ironikusan hathat: “kutya baja!”.
Alig egy hét és már szedik is ki a varratokat. Utána már csak könnyebb lehet. És most, hogy látom, jól érzi magát, vidám, játékos, már belátom, hogy nem tragédia, hogy átesett a műtéten. Aggódtam érte beismerem, nem is kicsit. Aggódtam a lelki sebek és a testi fájdalmak miatt egyaránt. De úgy veszem észre én is, és családom is, és mindenki, aki látja és ismeri, hogy boldog, és eleven.
És csak ez számít!